TANÁRSZAKOS SZAKDOLGOZINE (RÉSZLET)

 SZAKDOLGOZINE (RÉSZLET)

TÉMAVEZETŐK, KONZULENSEK:

NAGY IMRE

OROSZ CSABA

.

.

2022

BUDAPEST

.

.

.

.

.

.

TARTALOMJEGYZÉK

.

Bevezető

1. A zine - alapfogalmak

1.1 A zine előzményei

1.2 A zine születése

1.3 A zine-ek fajtái

1.4 Ami nem zine

1.5 Zine-ek formátuma, külsőségei

2. A zine-ek szellemisége

2.1 A zine-ek tartalmai

2.2 A zine önmagáról szóló filozófiája, és annak félreértése

3. A zine-ek készítése és terjesztési módjai

4. A zine-ek korszakai

5. A zine társadalmi megítélése, viszonya

6. A zine alkalmazása a képzőművészeti életben és oktatásban + összefoglalás 1 mondatban

7. Éves tanmenet

8. A tanítási egység leírása

9. Kiértékelés módja

10. Anyag-, és helyigények

11. Képek jegyzéke

12. Irodalomjegyzék

13. Kötelező kutatási téma

.

.

BEVEZETŐ

.

Definíció:

Zine (ejtsd: zin): nyomtatott alapú lapsorozat, amit nemhivatalos módon készítenek és terjesztenek.

.

Minden, ami a zine-ekről egy szakdolgozatban csak leírható, a zine elvével tökéletesen ellentétes. Maga a tény, hogy szakdolgozat íródik róla, gyakorlatilag helytelen – egyetlen mentségem, hogy ezt nem fogják sokan olvasni, csak a bennfentesek... A zine születése ugyanis a hivatalosság, a tudományosság ellen született. Ezért bármi, amit leírok róla, vagy bármi, amit eddig más leírt róla és publikált valaha bárhol, hiteltelen, még akkor is, ha stimmel minden, mert hivatalos közegben pont a lényeg vész el, miszerint kerüld a hivatalos megnyilvánulást, hogy ne érjen bántódás. Ha mégoly jó szándékkal is készült róla cikk, pontosan azt teszi, amit a zine nem akar: a kanonizálást – mert ereje, lényege és értelme pont az ettől való elszakadás, mert nem igazodni akar szabályokhoz, de még csak nem is feltétlenül teremteni, viszont egyszerre van valamiért, és valami ellen.

A zine annak az akaratnak a fizikai megtestesülése, ami nem tűri a szabályozást, ami pedig minden dogmatikus, és a többség, a felsőbb tanult réteg által elfogadott rendszer ismérve.

Bevezetésemben először is azt szeretném tisztázni, miért tartom magam kompetensnek ebben a témakörben. Egyszerűen azért, mert gyakorlatilag egész életemben ezt csináltam. Engedtessék meg a jobb értés kedvéért néhány személyes adat, ami későbbi magyarázatként is szolgál majd:

Engem Édesanyám óvodás koromban megtanított folyékonyan írni-olvasni, mert jobb játékra nem telt, mint a toll, a ceruza és a papír, amikre az újságokból betűt másolhattam át. Annyira szerettem firkálni (talán balkezességem is oka ennek), hogy a rácsos kiságyamat el kellett húzni a faltól a szoba közepére, mert az asztalról lenyúlt ceruzával összefirkáltam a falat. Mint a legtöbb fiú, magam is szerettem az autókat, és azok fotóit ovisan a lapokból kivágva egy füzetbe kezdtem átragasztgatni, új helyzetbe emelve őket, és saját adatokkal ellátni, fejből (milyen motorja van, mi a végsebessége, stb.). Ezzel gyakorlatilag zine-t készítettem, anélkül, hogy ezzel a fogalommal tisztában lettem volna. Az általános iskolában egy évfolyammal feljebb járó, a közelünkben lakó ezért általam ismert fiú, Ákos (az iskola akkori legjobb rajzolója) inspirálására először vele, majd osztálytársaimmal iskolaújság tervezésébe fogtunk, amelyben általunk szerkesztett és kitalált keresztrejtvény, képregény, útvesztő és kvíz volt található, különböző akkor kapható egyéb lap hatására, mint pl. Menő Manó, Füles, vagy Garfield. Mindez a kilencvenes évek elején történt, amikor már a világban régen ismert volt a zine fogalma, de még mindig nem tudtam erről – alulinformált, ingerhiányos, és tkp. műveletlen környezetben éltem a gyerekkorom (az iskolaújságkészítést és annak kezdeményezőjét, Ákos barátomat leszámítva). A világról a szubkulturális információ szájhagyomány és olcsó lapok útján terjedt az újsággyűjtésekről elemelve, internet híján. Az iskolakönyvtárban engem csak a hatalmas, helyben olvasható atlaszok, vagy csillagászati könyvek érdekeltek, más nem, ráadásul nem volt valami fényes az ottani felhozatal, szubkultúráról ott semmi sem volt található, inkább csak a tananyaggal kapcsolatos irodalom. Barátaimnak előszeretettel rajzoltam humoros, obszcén képtörténeteket, amiket persze gondosan rejtegettünk tartalma miatt a felnőttek elől (nem is derült ki soha), mindezt képregénymagazin formájában, volt benne fiktív riportszöveg is. Mi is „dekoráltuk” a tankönyveket is, főleg az általam kitalált karakterekkel. A puszta kézzel rajzoltságot még nem hívtuk d.i.y.-nak, ahogyan azt a zine zsargonjában találjuk. A középiskolában is folytattam új osztálytársaim szórakoztatását rendszeresen „megjelenő”, egypéldányos lapban. Amikor elértem a nagykorúságot, és magyar órán való káromkodásért kirúgtak a középiskolából, áttértem a puszta irodalmi munkásságra, több száz vers után egy novellával is megpróbálkoztam, amit az első saját pénzelésű, pár tucat példányra fénymásolással minden addigitól látványosan megkülönböztettem. Mondhatjuk, hogy az első zinem irodalmi volt (2001). Ezekkel akartam ismertebbé tenni magam, de mivel első ízben árultam valamit pénzért, a nagyja a nyakamon maradt, s pár évvel később ki is dobáltam, mivel már magam sem voltam elégedett a tartalommal. Intenzív dalszövegírások évei alatt a város illegális „graffitikirálya”, Qkac magyarázta el nekem bőven huszonéves korom első felében, mi az, hogy fanzine. Ő is tervezett egyet, amiben főleg az ő betűrajzai szerepeltek volna, azonban nem sokkal később öngyilkosságba kergették. Az ötletet továbbvittem egy akkori irodalmi barátomnak, akivel leveleztem, ugyanis ő éppen a főváros diliházában tengette napjait. Úgy döntöttünk, saját zine készítésébe fogunk, mihelyt kiszabadul, így is lett, ez már 2008., ez egyúttal zenei dolgaim záróéve is volt, így teljes figyelmem a zine felé fordíthattam, párhuzamosan új, radikális grafikai ötleteim kivitelezésével egyetemben. A fanzinról, mint olyanról tehát már tudtam, de még nem láttam. Fővárosi barátságaim lettek, akikhez eljutott a zine-em, volt tokaji, veresegyházi, budapesti, érdi, stb., ők szintén zinekészítéssel múlatták az időt, őtőlük és az internetről tájékozódtam, fokozatosan egyre jobban kikupálódva a témakörben.

A digitális korunkban a papíralapú lap már csak egy ehhez a világhoz szokott, valóban gondolkodó rétegnek jelent valamit, és én elfogult vagyok azzal a véleményemmel, hogy pótolhatatlan, tehát hogy az internet nem képes helyettesíteni, legfeljebb csak kiegészíteni. Sok lap egyáltalán nem található meg az interneten a mai napig: nincs, aki birtokolná, sőt még kevesebb, aki digitalizálná. Ezáltal pedig számtalan olyan kiadvány van, aminek a tartalmáról tehát lemarad, aki kizárólag az internetre szorítkozik.

Az évek során felgyülemlett tudásomat osztom meg ebben a szakdolgozatban, mint közvetlen érintett és mint kívülről szemlélő egyaránt.

.

(...)

.